Black Sunshine

1. Fejezet „Alice”

20 év! Csak ez van ma a fejemben. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék arra mi lett volna ha..

Mi lett volna ha nem költőzünk el Forks-ból.

Ha nem engedjük, hogy a boldogság elviharozzon mellettünk, mint a gyorsvonat.

Egyetlen személyre volt szükségünk, akit mi kegyetlenül magára hagytunk. Bár nem rosszindulat vezérelt mert tényleg csak jót akartunk, de nem hogy jót nem tettünk, fájdalmat okoztunk, mint Bellának mint magunknak. Mégis a legnagyobb fájdalom Edwardnak jutott. Öt kínozta a bűntudat, a hiány, Bella, a szereleme hiánya és a tudat, hogy mindenkinek fájdalmat okozott döntésével.

És ma különösen nehéz egy újabb évforduló, ez mégsem olyan mint a többi erre a napra vártam már három éve! Látomásom volt, de nem most már jó pár éve, és akkor is 16 éve először Belláról.

Amikor elhagytuk őt Edward megkért, hogy ne kutakodjak Bella jövőjében, hagyjam élni úgy, ahogy az életét élte mielőtt megismertük. Nem tetszett de rábólintottam, de ami magától tárult elém, nem tudtam megakadályozni. Így volt hogy láttam bizonyos dolgokat Bellával kapcsolatban, de mindegyikben egy volt a közös, rövidek és homályosak voltak, mintha csak valaki nem akarta volna, hogy lássam, mégis mindbe éreztem mekkora fájdalmat okoztunk neki. Az első egy év után pedig már semmit se láttam, hiába játszottam ki Edwardot is, akárhogy koncentráltam semmi se jött, olyan volt mintha felszívódott volna a földről, mintha soha nem is létezett volna. Először a legrosszabbra gondoltam, hogy feladta, meghalt. Ezt megosztottam Carlisle-nal is de ő kizártnak tartotta, nem tudta elképezni, hogy valami történhetett vele vagy ne adj Isten megölte magát, nem tudta elfogadni és nem is akarta! Ezért előállt egy olyan teóriával amivel együtt tudott ő is és én is élni, azzal hogy mi van ha az a dolog ami a gondolatait védte Edward elöl, most előlem is megvédi mintha rájött volna hogyan is működik és ezzel a tudással kizárt minket az életéből, úgy ahogy mi is kizártuk őt a mienkből. Nem találtam igazán meggyőzőnek de inkább elfogadtam ezt a verziót, mint hogy a másikba bele is keljen gondolnom. Edwarddal úgy sem tudtam volna szembeszállni, nem engedte, hogy vissza menjünk, nem ellenőrizhettem le hogy minden rendben van-e vele.

De amikor 16 év után újra látomásom lett Bellával majd kiugrottam a bőrömből, ennyi idő után újra boldognak éreztem magam, ezt Jasper is megérezte és úgy sóhajtott fel mintha ezer év után most szívhatta volna be újra a friss levegőt. Neki nem csak a saját bűntudtával és fájdalmával kellett megbirkóznia hanem a miénkkel is, és ez az öröm ami abban a pillanatban átjárt engem feloldozás volt számára, egy pillanatnyi béke! Én abban a pillanatban beleugrottam ölébe és össze vissza csókoltam.

Ekkor nagyon halkan, úgy hogy még a suttogás is kiabálásnak tűnt volna mellette Jasper oda hajolt a fülemhez és megkérdezte, jobban mondva kijelentette:

- Bellát láttad!?

Csillogó szemekkel és hihetetlen boldogsággal a szívemben csak egy aprót bólintottam, nem tudtam megszólalni, megpróbáltam minden apró részletet megjegyezni a látomásból, hogy jól kielemezhessem.

Ez a látomás különös volt, nem csak azért mert hosszú évek óta ez volt az első amiben Bella is szerepelt, hanem úgy éreztem mintha direkt nekem szánták volna, hogy minden információt megkapjak amire nekem szükségem lehet! Ekkor ismét belenéztem abba a két aranyszempárba amibe ismét láthattam az örömet de a kíváncsiságot is! Neki is hiányzott Bella és most csak arra várt hogy megosszam vele mit is láttam. Mikor szólásra nyitotta a száját, de mielőtt egy hang is kijöhetett volna rajta, betapasztottam azt az enyémmel, és huncutul belemosolyogtam a csókunkba.

Amikor elváltunk gyorsan elhadartam a lehető leghalkabban mit is szeretnék.

– Mivel Carlisle és Esme nem tartózkodik itthon, így szeretném ha most gyorsan előkerítenénk Rosaliet és Emmettet! Majd a lehető legtávolabb innen elmesélem mit láttam.

Jasper furcsán nézett rám majd megkérdezte

- Nem akarod Edwarddal is megosztani?

Én csak megráztam a fejem és gyorsan felálltam, majd az ajtóból még visszaszóltam!

– Tiéd Rosalie, én megkeresem Emmettet!

Egyet bólintott és már ott sem volt! Szép kecsesen vonultam le az üveg lépcsősoron amikor meghallottam a tv zümmögését, nem volt rajta hang. Mikor leértem, szembe találtam magam Emmett merev arcával, rám emelte tekintetét aztán vissza a tv-re.

- Miért nincs rajta hang?-Kérdeztem..

Unottan ismét rám nézett és csak megrántotta a vállát. Nem volt mondani valója és ez így ment évek óta!

-Elvitte a cicus a nyelved?-Böktem oldalba, mire talpra ugrott és meglepetten nézett rám!

– Nem is tudtam, hogy csikis vagy!- incselkedtem vele, és nem tudta mire ez a jó kedv.
– Na gyere!- fogtam meg a kezét és elkezdtem húzni az ajtó felé, majd ki az erdőbe, nem ellenkezett csak jött szótlanul utánam.

Már jól bent jártunk a rengetegben, mikor megéreztem Jasper és Rosalie illatát, elkezdtem követni azt, ekkor Emmett is nagyot szippantott a levegőből és megszimatolta kedvese, számára bódító illatát és máris nem mögöttem cammogott mint egy igazi medve, hanem úgy suhant át a fák között mint egy kecses vámpír, pedig Emmet és a kecsesség, megmosolyogtam hasonlatom és utána eredtem. Mikor kiértem egy tisztásra megpillantottam Rosaliet akit épp Emmett már nagyban ölelgetett, majd Jaspert aki eddig kutatva nézte az erdőt, hogy mikor és hol lépek ki.

Tekintetünk találkozott, és egy szempillantás alatt mellé futottam. Mindenki kíváncsian várta miért is kellett idejönniük, nem mintha jobb dolguk lett volna de érezték, hogy valami fontosat szeretnék megosztani velük, csak azt nem hogy miről, kivéve Jaspert!